Széllelbélelt, foltos rongyruhában…

                  szonettkoszorú 

                            1./ 
 

Széllelbélelt, foltos rongyruhában

járkál a szél, füstöt tereget,

magok szállnak, megszületni vágynak,

nem is sejtik még, hogy nem lehet. 

Nyögdécselés van a szél jajában,

az ágak, nyújtózkodó  kezek,

kapaszkodnának a változásban,

arcukra az ég bánata pereg. 

Ifjak hordják a kékhéjú  szőlőt,

csodálják a puttonyból kidőlőt,

szedik a termést ismét szorgosan. 

Nő egyre a termés sokasága,

árvul a hegy, a tő fakó-sárga,

búsong az ősz széltől fodrosan. 
 

                        2./ 
 

Búsong az ősz széltől fodrosan,

levetkeznek sorra mind a fák,

csönd keze simogatja fagyosan

nemsokára az egész határt. 

A percek létszárnyakon osonnak,

céllal, vagy cél nélkül még tovább,

mint a tűzmartalékok lobognak

napokon és éjszakákon át. 

Megfakult, halvány ez az ősz-világ,

búsulnak mind az aranysárga fák,

hallom jaját levert diófának. 

A síró hang maga a borzalom,

élénkül a szél, a Balatonon

hánykolódó hullámok csatáznak. 
 
                         3./ 
 

Hánykolódó hullámok csatáznak,

felkeltette a szél a tengert,

dermed az élet halálra várva,

viaskodik fákkal, levelekkel. 

Az őszi táj esőverte, árva,

zord az idő, elviselhetetlen,

közelít az elmúlás homálya,

s békés búval ékesíti lelkem. 

Süvöltve zúg, bontogatva szárnyát,

felsajgó, vérző, mély sebeket vág

az őrült, dühöngő  szélroham. 

hajtja a jámbor felhőt az égen,

rohanva tombol a messzeségen,

döngő partfalakkal morcosan. 
 

                        4./ 
 

Döngő partfalakkal morcosan

csatázik sziréna-szélsereg,

remeg a táj harcától rongyosan,

kimerülten a csatatér felett. 

A szél verte erdő lomposan

tűnődik a zűrzavar felett,

mely felfalni próbálja torkosan

az útjába került életet. 

le-lecsap a kerge, dühöngő  szél,

nyomán tört ágak hevernek szerteszét,

mintha unná már  ő is, elfáradt. 

Az esők egyre tovább szitálnak,

utat engednek az elmúlásnak,

halálra vált, csapzott, komor árnyak. 
 
                         5./   
 

Halálra vált, csapzott, komor árnyak

lelke megnyugodni nem tudott.

Kutatnak, hátha vigaszt találnak,

ezek a baljós démonok. 

Példái az összetartozásnak,

vállalják a kitartó  dacot,

lehet, lassú halálra várnak,

ezek a felsajgó bánatok. 

Feszül a lét titkokkal terhesen,

a táj tűr tovább engedelmesen,

mindennek, ideje, s célja van. 

A harc nem csitul, még el nem fárad,

halálra vált, csapzott, komor árnyak,

kísérteni járnak lomposan. 
 

                       6./ 
 

Kísérteni járnak lomposan,

visszajárva régi, szép időkből,

átgondoltak mindent gondosan,

tény az, nem kezdenék elölről. 

Dúlnak-fúlnak egyre morcosan,

mint akit az élet felőrölt,

olyan ez a révült bódulat,

mint aki rosszkedvében dőzsöl. 

Visszavágynak még erre a partra,

még ide, nem a túloldalra,

bolyongásuk maguk lázadása. 

Lenni nekik is istenadta jog,

lehet, egyfajta ördög-démonok,

halódnak a ködös változásban. 
      

                      7./  
 

Halódnak a ködös változásban

a tisztásra hulló levelek.

Nem veszi a rét tolakodásnak,

valahogy az őszhöz illenek. 
 

Csak az ember várja a csodákat,

zúdul is rá minden vegyesen,

addig harcol, míg bele nem fárad,

kapva egyre fájó sebeket. 

Minden levél, mintha integetne,

mintha Bacchus borától lenne kedve,

cikáznak, hullnak gondtalan. 

Hullnak, mint a könnyek, záporoznak,

repítgetik légtenger-fuvalmak,

tűnnek el a léttel nyomtalan. 
 

                         8./ 
 

Tűnnek el a léttel nyomtalan

a halálra fáradt életek,

mindenkinek, s mindennek sorsa van,

ez öröktől így rendeltetett. 

Ki születik, míg itt van, dolga van,

ajtónkba rakják a keresztet,

van ki könnyen viszi, s van, ki elmarad,

és aki végleg, az elveszett. 

Várjuk, segítik vinni a terhet,

közben a szívünk fagyosra dermed,

van, aki többször útjáról letér. 

Az őszi szél tarolva támad,

elnémul hangja a kakukk madárnak,

ring a sok száraz, holt-merev levél. 
 
 
 
 
 

                              9./ 
 

Ring a sok száraz, holt-merev levél,

olyan, mint a megfáradt ember,

csak az őszi szél, ami elkísér,

tán magában még menni sem mer. 

Van, aki magát adná  mindenkiért,

van, aki gyáva, szólni sem mer,

sokszor gazdagabb az, aki szegény,

szíve tele van szeretettel. 

Nagyon különböző az ember,

van megvetett, s van, aki megvet,

van értékes, és van, ki semmit ér. 

Van, akit viharoknak dühe tép, s

mint kapaszkodót vesztett levél,

örvénylik, zizeg, zörög, földet ér. 
 
 

                    10./ 
 

Örvénylik, zizeg, zörög, földet ér,

hull a merengő vándorlóra,

elszállt belőle a hit, s a remény,

melyről hitte, válhat még valóra. 

Elnyeli őt az örök  ár, a mély,

lényegét, voltját szerteszórja,

de már semmit nem érzékel szegény,

nem képes már se jóra, se rosszra. 

Ahonnan jött, oda visszatér,

mitől függhet vajon és miért a lét?

megkérdezném Newtont, vagy Edisont. 

Csak egyszer élve meg e létcsodát,

hazudva a biztonság látszatát,

szűrt fényt búcsúztat tág horizont. 
                    11./ 
 

Szűrt fényt búcsúztat tág horizont,

eltűnik az élet, el az ember,

a reménye fanatikus, konok,

mert a valóságban hinni nem mer. 

A hite maga választotta jog,

ha csalódik, haragra gerjed,

ha okos, leginkább visszafogott,

s mert belátó, tényeknek enged. 

Vannak zsarnokok, s megannyi vétkek,

vannak, kik jellemben kemények,

de aki okos, mindig enged. 

Port kavar a szél, mely mindent belep,

rátelepszik mindenre csendesen,

falvak, házak mély homályba vesznek. 
 

                      12./ 
 

Falvak, házak mély homályba vesznek,

jön a hűs évszak, a szél, a köd,

a szépségek elfeledve lesznek,

ágról a köd, szemből a könny csöpög. 

Túlélői, mint mindennek, lesznek,

legtöbbször elég csak a közöny,

tagja vagyunk egy felekezetnek,

mely csak ha ismer, akkor köszön. 

Nincs vigasz, mitől magány ne nőne,

ne tedd azt, ami nem visz előre,

de ne fogadd el, ami már nem kell! 

Bekopog az ősz csontjaid között,

szeretnéd, de létté  nem bűvölöd,

fázik a madár, csöndesen reszket. 
 
                         13./ 
 

Fázik a madár, csöndesen reszket,

robog velünk váratlan sodrú  vész,

hordozzuk csak a ránk mért keresztet,

mely alatt létünk, mint levél, enyész. 

Mely nem csupán testet öl, de lelket,

legjobban, mire benned van igény,

s erőlteted azt is, ami nem megy,

hívod újra a kirúgott reményt. 

Nézem a nap hanyatló  bíborát,

ahogy a lombon némán csillog át,

s e szépségeket egyszer itt hagyom… 

Elválunk szépen létem küszöbén,

nem int hajnal, sem pilleszárnyú  fény,

csillag vakul, s éjmagányba ront. 
 

                     14./ 
 

Csillag vakul, s éjmagányba ront,

a sikoltás, üvöltés jajára,

szellemrajt űz a sikoltó, a mord

szél, s jajong a lét feneketlen árja. 

Fület sért és emberszívbe markol,

bíbor színből borús mattra válva,

összefut az érkező utakról

az ősz borúja levéllé  válva. 

fanyar avarillat kóborol,

fára, bokorra, rétre ráhajol,

a szél cibálta őszi éjszakában. 

Vacog az élet halálra váltan,

a kopasz, szomorú pusztaságban,

széllelbélelt, foltos rongyruhában. 
 
                         15/ 
 

Széllelbélelt, foltos rongyruhában

búsong az ősz széltől fodrosan,

hánykolódó  hullámok csatáznak

döngő  partfalakkal morcosan. 

Halálra vált, csapzott, komor árnyak

kísérteni járnak lomposan,

halódnak a ködös változásban,

tűnnek el a léttel nyomtalan. 

Ring a sok száraz, holt-merev levél,

örvénylik, zizeg, földet ér,

szűrt fényt búcsúztat tág horizont. 

Falvak, házak mély homályba vesznek,

fázik a madár, csöndesen reszket,

csillag vakul, s éjmagányba ront.